A Végjáték

Csípőre tett kézzel állok és a holnapi horgászatom kellékeit mustrálom. Mi hiányzik még? A merítőháló! Hol lehet? Mikor visszajöttünk Tihanyból, jól elraktam... nem is találom. A pisztrángos hálóm kerül a kezembe, jó lesz ez is. Elmosolyodok: nem hinném, hogy hallal találkozok; majdnemhogy feleslegesen húztam az időt a másik keresgélésével. Ez a félmosoly hamar komorságba vált arcomon: szabad-e a gyászban mosolyogni? Holnap élem horgászkalandjaim legvastagabb, legnehezebb könyvének utolsó lapját. Erre készülök! De miért kéne, hogy gyászosan szomorú legyen ez az utolsó nap? Nem lesz hepiend, de miért ne lehetne szép...?

Az utóbbi 4-5 évből válogattam fotókat a tóról és halairól. A dal pedig az, amit a napokban hallgattam, miközben ezeket a sorokat írtam... ha gondolod, halkan Te is elindíthatod, miközben olvasol.

2015 Október 30. péntek. A hajnal őszhöz illően, deresen vár a tóparton, amit először észre sem veszek, olyan sietve akarok kipakolni, de mikor a csónakkikötő deszkáira lépek, megcsúszik a lábam és felszisszenek. - Innentől lassabban lépkedek ebben a ködös, mogorva reggelben, mert óvatosságra int!

Fagyott deszkák.

A csónakokat már elszállították gazdáik, csak pár darab lebeg a vízen, ragaszkodva a stéghez. Ezért úgy döntök leülök itt, nem keresgélek jó, fogós helyet remélve, most csak gyönyörködni jöttem. Csak egy utolsó horgászattal szeretnék szólni a régi tavamhoz.
Lassan átbukik a dombon hátam mögött a reggeli fény és gyors, kegyetlen győzelmet arat a fagyott hajnali királyságon. Hirtelen meleg nyár vesz körül... - Ezt nekem? Hát a tó is mondani szeretne valamit?

Elfogytak a csónakok.

Tízenfokot melegszik a levegő.  A hold még nem adta fel.

A tükörsima vízfelszínen egy ponty hörpöl, nem messze előttem. A jel egyértelmű; a kedvenc úszós szerelésemet rakom össze, ez illik a mai napra, és a tó is ezt próbálja tudtomra adni, a nyári léttel. Bedobom hát az úszót és miközben leteszem magam elé a botot, oldalra nézek hunyorogva: a nap már a Tornyot ostromolja.

Hm, a Torony... mennyi emlék jelenik meg szemem előtt, perdülve, mintha valóság lenne: halványan egy kissrácot látok a Torony tövében, aki lázasan, heves szívdobogással, várakozva szorít egy pecabotot, amit azzal az utasítással kapott, hogy ne mozgassa. Csak tartsa mozdulatlanul és figyelje a kis piros úszót a zsinórvégen, és ha megmozdul, rántsa maga felé! Az úszó eltűnik, a következő percben pedig, a kisgyerek egy apró sügér tüskéit tapogatja tenyerében, örök hűséget és tiszteletet érezve az állatka iránt... 5 éves lehettem.

"A Torony"

Egy páracsepp hull a deszkákra székemről, mikor visszanézek... de... végül is egyedül vagyok: az is lehet, hogy egy könnycsepp volt.
Homályosan tekintettel ugyan, de azt látom, mikor úszómra pillantok, hogy a 'kis piros' bóbita eltűnik lassan. Halam van! Méghozzá egy harcos, Erőmű-tavi ponty! Jócskán elkér a zsinóromból, amitől egyre jobban örömre húzódik a szám. Térdelve merítem, a kicsire szabott hálóval.

Rögtön megszabadítom a horogtól és most - miután megküzdöttünk -, vissza akarom rakni harcos-társam, az otthonába. Azonban valamiért ettől rossz érzésem is támad, nem úgy, mint máskor...

Nagyon reméltem, hogy ez ma elkerül... és itt annyiban is akarom hagyni a rossz gondolatmenetet. Nem bosszankodni jöttem ma! Hiába kesergek már a miértjén és a felháborító tényen; ez a hely elveszett! Már csak a remény az, ami nyugalomra int, hogy minden visszaáll a régi medrébe. Az pedig csak egyféleképpen jöhet el: türelemmel. Talán nem az én időmben, de egyszer újra szabad lesz itt tölteni az időt, elmenekülni a hétköznapok elől.
Valahogy nehezebb lett a horgászbotom és a dobásom is fáradtan esik a víztükörre. Súlyos lélegzetet veszek. Ideje egy forró kávénak.



Kortyolok és a kávé ízével megint emlékek terelik el gondolataimat, a rossz útról. Egy régi hajnal csónakos úszózása rémlik fel újra. Bátyám húsznál is több pontya... és - ha jól emlékszem - közel annyi bajszos jött nekem is, azon a hajnalon. Elvittünk egy termosznyi kávét, de alig ittunk belőle, mert a halak jobban ébren tartják a horgászt. Emlékszem, hogy milyen makacsul próbáltam visszaállítani úszómat az előző helyre, centiméternyi tökéletességre törekedve! Ha nem ott állt a nádtól egy arasznyira, nem volt jó! Újat!

Bátyám summázza a szerelést.

Bizonyára mindig bátyám fogta a többet... de ki számolja, nem igaz?

Pár éves látkép csónakból, a tó túloldaláról.

Miközben újra vidáman emelem számhoz a bögrét, úszóm egy picit megmozdul. Vagy csak a szemem káprázik a vízen szikrázó naptól? Csupán leheletnyit emelkedik ki a vízből megint az úszótest, alig észrevehetően és nekem több se kell, lenyúlok a botért és bevágás után, vágva rohan a víz felett zsinórom! Egyszerűen alig hiszem el, de még szilajabb erővel húz, mint az előző!

Csodálatos nyurga-szerű bajszost merítek, aminek farkán már fellelhetőek az őszi álca színei; a vége hullólevél-vörös. Csodaszép, ahogy elúszik...

Alig féri, súlyosabb is!

A finomkodás nem volt véletlen.

Az imént érzett elemi erő egy másik halhoz, a tó leghírhedtebb, pikkelyes veszedelmeihez tereli gondolataimat, vágyakozva, azokra a nyári napokra...

Elmúlt nyarak torpedói

Hejj, és ragadozók... kalandok a feketékkel, süllőkkel és termetes csukákkal. Vagy a harik... Istenem a harik, talán már sosem nőhetnek meg!?

Elmenőben

Elrakom a match botot és egy hirtelen gondolattól vezérelve, galád tettre készülök! Valamiféle aprócska bosszú lángja gyúl szememben. Most nem pergetek, mint általában: üldögélni jöttem ma. Előveszem az egyszem fagyasztott bodorkát, amit hajnalban már nem is tudom, hogy milyen megfontolásból raktam el a mélyhűtő mélyéről!? Eddig a termosz mellett lapult egy szatyorba zárva, elfelejtve. Filét kanyarítok...

A tökéletes falat.

Ha tényleg ennyire adakozó a tó az utolsó találkozásra, akkor este süllőt eszünk. Nem tudom, hogy ez mennyire bosszú...? Gyermekkorom róka meséje ugrik be, ahogyan kis Vuk mondja a Simabőrű háza felé: "...azért a... azért... a tudod miért!" - hát ilyen lehet ez a 'egy-süllővel-kevesebb-tó' bosszúm... de csak, ha megfogom.
Eltelik egy fél óra és lám, a hely egyik ékszere, valóban húzza damilomat. Nem várok tovább, bevágok és fárasztani kezdem! Kicsi az ellenállás, mert nem óriási darab. Éppen méret. Hát akkor indulás, otthon megtisztítom és estéig elvan a hűtőben, de sietek, délben már a munkahelyemen kell lennem.

Csak megmartam szegényt.

Gyorsan pakolok, de érzem, hogy közben elszorul a torkom...
Megint egy régi emlék képkockái peregnek szemem előtt, ahogyan kifelé menet egy utolsó pillantást vetek a víztükörre... a kiálló fák hirtelen életre kelve megnőnek, olyan nagyra, mint azelőtt. Egy rozoga csónak jelenik meg a magas ágak és olajfa bokrok között, a ködben himbálódzva. Apám evez, én a csónak végében lehajtott buksival ülök. Pityergek. - nem emlékszem már... miért szomorkodtam? - Ekkor megnyugtató atyai intelem hallatszik a sűrű ködből: "Ne sajnáld, hogy ma nem sikerült fognod kisfiam, holnap is jövünk... a halak akkor is itt lesznek!"

...holnap is.

A felcsúti Polgármester által megvásárolt földön fekszik az "Erőmű-tó". Októberre teljesen körbekerítették és kapuit November 2-án lelakatolták.

A Bicskei Barátság Horgászegyesület nem oszlott fel, habár tó nélkül maradt. Az egyesület jövőjéről 2016 január 24. reggel 8 órától kezdődő közgyűlésen születnek döntések, ezért én is megkérnék mindenkit, a tagok közül, hogyha tehetik, jelenjenek meg!

Ég veled.