Sötétben

1998.09.25.

Talán a fák illata vagy a balatoni kékség látványa teszi, hogy szépnek látom a világot. Mindig elfog ez az érzés, ha hosszú idő után újra magába fogad a tihanyi vidék. Ez valami olyasmi lehet, mikor az ember eldönti, újra kezdi, s anélkül, hogy megtenné, megtörténik magától. Vannak, akik megtisztulásnak hívják, én egyszerűen csak horgászatnak. Tudom, erős túlzás ez, mégis azt kell, hogy mondjam, ilyenkor érzem magam igazán szabadnak! De ne erről beszéljünk. Beszéljünk inkább most arról az állapotról, amit egy nagy hal elvesztése okoz: a lábremegés. Ugye ismerős, kedves horgásztársak? Vagy az izzadságcseppek a homlokodon, amit nem a melegnek, hanem a hőn áhított hal elvesztésének köszönhetsz. A találgatás körülötted: hogy úristen mekkora lehetett vagy, hogy mit szólt volna a család? Mind-mind válasz nélkül maradt kérdések. Szörnyű ez a pecásnak. Folyton csak arra gondolni, hogy ki cibálhatta a másik végét. Ha valaki egyszer megfogja ezt a halat, egészen más érzések lesznek rajta úrrá. Velem megtörtént ezen a 10 napos balatoni horgásztúrán a 90-es évek második felében.


Úgy esett, hogy a család és a barátok nagy része már elaludt, az otthoni gondok és a készülődés fáradalmai miatt. Csak Édesapám, Nagybátyám és én maradtunk talpon, na meg egy idegen, akivel még a köszönésen kívül több szót nem váltottunk. Kicsit előbb, vacsora közben azért még fennhangon kijelentettem, hogy ma éjjel három halat szeretnék fogni: egy nagyot, aztán egy még nagyobbat és végül egy óriást. Kevesen figyeltek, viszont aki hallotta, annyit mondott csak nagyképűségemre:
-  Feküdj le, azzal többet érsz.
Mintha azt mondta volna: nyugszik a beteg. De hát én nem aludhatok az első éjszakán, ennyi izgalommal tele nem is tudnék. Tehát így maradtunk négyen. Éjfélkor bedobom szereléseimet, nagy pillanat ez, először horgászhatok két bottal. Utána nem sokkal már kapásom is van, az erjesztett kukoricámra, ami méltán nyerte el a horgászkergető címet. Ezt a készítményt azon célból is használhatom, ha magányosan akarok horgászni. Kinyitom dobozát, és mindenki elmenekül a környékemből! A halak mégis szeretik. Mint azt a példa is mutatja, mert kapásom folyamatos, így hát bevágást érdemel. Besuhintok. Hohó, itt az idei első pontyom. Szépen jön, nem lehet túl nagy, még mintha úszna is kifelé, megkönnyítvén a fárasztást. Pisti meríti nekem ezt a szép, majd' két kilós tőkést. Apám persze megkérdezi:
- Ugye nem erre gondoltál nagy alatt?
- Csak nyugi, a bojlisom még nem mozdult. Na, majd az!
Talán még fél óra sem telt el, mikor egyszer csak a nagyhalas szerelésen a damil megiramodik, de valami iszonytató sebességgel. Még szól a nyeletőfék, amikor beemelek neki. Görbül a bot, még a fék is megnyekken, de már tudom, hogy nem rá vártam. Apu rám néz és nyugtázza:
- Aha, ez már jó hal lesz.
Pár perc múlva már a stégen saccolgatjuk a súlyát. Három-három és feles lehet. Új, saját készítésű golyó kerül a cájgra, az pedig vissza a helyére. Telik az idő, ha jókat beszélgetünk. Fél három van, amikor ránézek az órámra, és egy hosszabb kérdésre nem kapok választ Pistitől, nagybátyámtól. Ő is meg akarta fogni idei első pontyát az éjfélkor oldódó tilalom után, de a törköly, amit öreg barátjával az érkezés örömére fogyasztottak végül őt fogta meg, és álomba ringatta. Próbálnék Apámhoz szólni, de megelőz:
-  Kimegyek, harapok valamit, meg iszok egy kávét. Figyelj a botjaimra és kiabálj, ha történés van!
-  Persze. – mondom.
Szuper. Most kihez beszéljek, így akkor én is el fogok aludni. Az idegen felé tekintek a stég másik végére, de ő is mintha szundikálna. Hát akkor csak a kapásjelzők bámulása maradt, és ahogy visszanézek, az egyik jelző bemozdul. Megint a bojlis! Azon kezdek el tanakodni, hogy ezen a felszerelésen még soha nem láttam kapást elejétől a végéig, hiszen nem figyelek rá annyit, mert ritka rá a mozgolódás. Mindig csak azt veszem észre, hogy már szól a nyeletőfék, de most végre láthatom. Ahogy a nagykönyvben: kis húzás, aztán egy hosszú folyamatos. Óvatosan visszakattintom a nyeletőt és egy jó mélyet behúzok. Te jó ég! Olyan, mintha egy tuskóba akasztottam volna, viszont ennek uszonyai vannak és elindul! Kicsit még puhítok a féken, mert érzem, hogy lehetetlen megállítani. Nem húz gyorsan, csak lomhán, egyenletesen és ez valahogy még félelmetesebbé teszi azt, ami rám vár. Pisti még nem ébredt fel a nagy mozgolódásomra, ezért megpróbálok szólni hozzá.
-  Pisti! Halló, meghozták a szenet... kapásod van! Kelj már fel!!!
Ilyet ki látott!? Alszik tovább. Lehet, hogy éppen ő is a nagy halát fárasztja valahol.
Ebben a pillanatban az idegen megszólít:
-  Tudok segíteni valamit?
-  Hát tulajdonképpen megköszönném, mert ehhez a halhoz csónak kell. – vagyis mindenféleképpen utána kell menni a csónakkal, mert ha a stégig megpróbálom kihúzni, biztos, hogy összeszedi a többi szerelést és még a stég lábaira is rátekeredhet. Egy örökkévalóságnak tűnik, míg újdonsült társam eloldozza a stégbejárathoz odakötözött ladikot. Körülbelül hatvan méter lehet a keskeny bejáró, a T-alakú stég maga, pedig olyan széles, hogy akár tízen is elpecázhatnak rajta. Ideért végre. Jobb kezemben magasra tartom pálcámat, miközben balett mozdulatok közepette próbálom átlépni-ugrani a botokat a csónak felé haladva. A padozattól olyan másfél méterrel lehet alacsonyabb a vízszint. Leadom a szerelést az idegennek, természetesen kicsit félve, hiszen nem tudhatom milyen horgász ő… bár nem lehet rossz, ha segít! Azt viszont sajnálnám, ha nála veszne el a halam. Odanyújtok neki még egy merítőhálót is. Beeshetnék a vízbe, de én mégis tétovázás nélkül ugrok a csónakba. Visszakapom a botot és indulunk a hal irányába. Egyszer-kétszer meglazul a damil, így kérem társamat, lassabban lapátoljon, úgy látszik Tuskó Hoppkins megállt. Ahogy közeledünk, egyre jobban erősödik bennem az érzés, hogy elfelejtettem valamit, és amikor a hal fölé érünk, eszembe jut, ugyanis most kellene megvilágítani a zsineget, hogy merre jár a potyka. Lámpám pedig ülőhelyemről figyel minket, valószínűleg ő sem érti, hogy maradhatott ott. Az egyetlen szerencsém, az hogy telihold van, így hát botomat felé emelem és próbálom behatárolni halam helyzetét. Jó idő eltelik, mire sikerül először felerőltetnem a felszín közelbe. Méreteit sajnos nem tudom felmérni, mert fátyolfelhők takarják el fényforrásomat. Lassan már görcsölni kezd a karom, miközben az jár a fejemben, honnan jöhet ez az elemi erő. Már azt hiszem, többé nem fogom látni. Mikor újra enged egy keveset az erejéből és csévélhetek a dobra az elveszett zsinórból. Felfekszik. Most látom csak sárgásan villogó hasát, tükrös lesz. Ez nem lehet, megint visszairamodik a mélybe! Még szigorúbban kell bánnom vele, ha azt akarom, hogy valamennyire az enyém legyen. Fogaimat összeszorítom, talán még a szememet is becsukom, mert félek, hogy bármelyik pillanatban elpattanhat a zsinór. Azt hiszem, kezd feljönni. Ötödszörre. Társam megpróbál alámeríteni, de kicsinek bizonyul a háló, s közben szörnyülködik:
-  Úristen, ez legalább egy tízes lesz.
Kicsit jobban odafigyel, és beleügyeskedi a szákba a halamat. Igaz, a mai napig nem értem, hogy sikerült neki. Egyet valahogy mégis rosszul csinál. Vízszintesen emeli meg a merítőt, így a ponty nem emelkedik, csak a nyél hajlik. Nagy nehezen sikerül be küszködni a csónakba. Olyan nagy levegőt veszek, mint még soha. Itt fekszik. Igaz, nem látom, de itt van. Kicsit tapogatózom a ladik sötét aljában, hogy biztonságba helyezzem. Megpróbálom betolni a pad alá, és akkor veszem csak észre: a pad és a csónak alja közötti űrt teljesen kitölti. Nem merek megszólalni. Fényt akarok, de gyorsan. Valahol már a közepénél járhattunk a Balatonnak, de azért elég hamar kiérünk. Apu áll a stégbejáró közepénél, a feljáró létránál és már messziről kérdez:
-  Na, mi az, megvan?
-  Meg!
-  Mekkora? Nem lehet kicsi, mert háromnegyed órája bent vagytok!
-  Majd, te megmondod, légy szíves hozd a mérleget!
-  Először vegyük ki, meglátjuk, hogy érdemes-e mérni? – nevet közelről.
Aztán mikor kihúzom, mindenkinek lefagy arcáról a mosoly. Amíg mi kiemeljük a bejáróra, apu szalad a pontyzsákért és a mérlegért. A horog pontosan a szája alsó felének közepébe akadt meg. Belerakjuk a zsákba, a zsákot pedig a mérlegre, és apu emeli:
-  Ö..ö..17,80...Jézusom! 17, 80!
-  A súlyommal nem, de az életkorommal éppen megegyezik. Nézzétek, teli a pocakja! Szerintem még nem tudott leívni szegény. – mondom és elfog egy idegen érzés, amire már az elején utaltam. Sajnálattal és megbánással vegyült érzések ezek, hiszen megfosztottam az otthonától. Még halkan szólok is:
-  Vissza kéne ereszteni.
Akkoriban kevesen hallottak kíméletes bánásmódról, még kevesebben arról, hogy a halat egy bojli-horgász nem tartja meg, mert az ellenkezik az elveivel. Sajnos a bojli előállításának receptje, módszerei hamarabb eljutottak a horgászokhoz, mint az eszme, amit képvisel. Ma már érezni a kárát a húshorgász gondolkodásmódnak bárhol járunk. Én is szégyellem, hogy akkor nem ragaszkodtam jobban ahhoz, hogy halamat visszaengedhessem. Ő volt az utolsó nagy halam, akire hagytam, hogy lecsapjanak a halászlére vágyók. Még mielőtt találkoztam volna egy profi bojlissal, már visszaadtam egy-két szép ponty szabadságát, néha úgy hogy másokat beszéltem rá eme nemes cselekedetre.
Másnap délben hangos beszélgetésre ébredek. Elindulok kifelé az ebédlőbe, ahol ott gőzölög a rám váró ebéd.
-  Tessék parancsolni, már meg van terítve az Úrnak! – nevetgélnek.
Még a szomszéd tanyáról is átjött egy ismerősünk, aki afféle morcos ember, most mégis csillogó szemekkel lép hozzám:
-  Már 25 éve horgászom itt, de nem fogtam még ekkorát. Gratulálok. Azt ugye tudod, hogy ezentúl, csak kisétálsz a stégre, és többiek hozzák utánad a felszereléseidet. Ez kijár! – és ránéz Apámra.
Boldogan fogadom a kedves szavakat, de erre Pisti hangosan megszólal:
-  Ááá, már megváltottuk neki a buszjegyet, megy haza. Aki az első napon kifogja a dugót…– nevetnek, és én csak csendben falatozni kezdek. A tegnap este körül járnak gondolataim. Ebéd után kisétálok a stégre, hogy megnézzem halamat. Elnevezem Janinak. Valahogy úgy érzem, kell adnom neki egy nevet, hogy tisztelettel beszélhessek hozzá:
-  Hát Jani, nagy küzdelem volt.
Kint leülök a padomra és csak a vizet bámulom. Egyedül vagyok. A többiek még ebédelnek, kávéznak, van, aki szundikál. Megköszönöm a Balatonnak az előző éjszakát és azt, hogy kárpótolt a tavalyi kudarcért, amikor is a túra utolsó hajnalán, egy órán belül a csapat minden tagjának mindkét botjára megérkezett a bojlis hal Apám csodareceptjére. Csak az én ifjúsági szerelékem árválkodott kapástalanul. Délelőtt 11 óráig vártam. Hiába. Végül Apám kijött értem.
-  Gyere fiam, indulunk haza.
Kitekertem a szerelést, s nem volt rajta csali. Akkor nagyon haragudtam erre a kék valamire, de most megint gyönyörű látványt nyújt.
Emlékeim felidézése közben, egy erre tévedt német horgásztárs gyalogol befele a stégbejárón. Járt már itt, mert nézi a stég lábait, hogy van-e kikötve hal. Azt pedig, hogy német, onnan tudom, hogy amikor megtalálja pontyomat és megpróbálja felemelni, majd berántja a vízbe és ezt hallom:
-  Oh mein Gott!
Kisétál hozzám a stég végére, és kérdőn rám néz. Én pedig nem hagyhatom ki:
-  Kleine fische, gute fische!