Hallottam már ezt a kifejezést, hogy "Nincs kedvem hozzá!" pl.: mosogatni, takarítani, horgászni. (Na jó, az utóbbi kijelentést férfi szájából még nem hallottam, csak meséltek efféle rémmeséket)
Hát nekem írni "nem volt kedvem". Ahogyan a mindenki, én is egy isteni sugallatra vártam, valamiféle angyali szárnycsapásra, aminek az ereje eltolja a kezemet egy toll felé; csak egyszer kellene kézbe venni, minden menne a maga útján - dörömböl egy hang a fejemben- csak a "kedvem" jöjjön meg!
Beszaladok, keresem a kedvenc írószerszámom... megvan és fog is az aznapi újságon. Gyorsan, papírt ide! Na, de milyet? Mert, ugye az sem mindegy. Új, fehéret, amin tisztán látszanak a gondolatok vagy ezt a fakó, kissé megsárgultat, amit már senki nem akar használni? Mert öreg. Öreg és megfáradtan fekszik a polcon. Na jó, gyere te vén papír, majd én írok rád. Nem lesz túl nemes vagy nagyon bölcs írás rajtad, viszont egy ember emlékei. Emlékek, amiket könnyebb hordani, mint a nehéz számokat vagy kemény hivatalos irományokat, amitől majd mérgesen tekintenek rád, unalmasan, mint egy hajnali tükörre. Gyere, írok neked valamit, ami kedves nekem. Kiviszem magam mellé és belekezdek egy friss emlékbe, hiszen az még él bennem, s így pontosabb lesz.
Csendesedni kezd az idő. A fiatal, heves hullámokat, öreg, mély, lusta hullámok váltják, amik csak lassan mossák a nádast, mert tudják, az idő nekik dolgozik, és olyanná alakítják a partot, amilyenné akarják. Most már még kevesebbet foglalkozom a horgászbotokkal, de a kapást mégis észreveszem. Hirtelen egy nagyon agresszív húzást látok, megijedek és csak úgy egyszerűen ledobom a megírt oldalakat magam mellé. Csak a hallal foglalkozom, jól dolgozik, olyan szépen küzd, hogy a barátoknak ígért hallébe pont jó lesz - bíztatom magam.
Ekkor papírzörgés válaszol a váratlan szélre a hátam mögül, s odarántom rémült ábrázatom. Látom, ahogy az emlékek útra kelnek, megadva magukat Kálmánnak. Zörögnek. Azt zörgik, fiatal vagyok és felelőtlen. Aztán elérik a vizet és már a hullámok hátáról nézik a csillagokat. Összeszorítom a számat, mint a kisgyerek, aki fogorvos bácsit lát. Egy sor gondolat zúg a fejemben... az első, amit mondanék, az csúnya lenne, még így egyedül is...
Miért is vagyok ilyen? Ott úsznak az emlékeim a vén, bölcs papíromon. Igaz, nem olyan értékes írások voltak... éretlen volt még... éretlen, mint amilyennek most én érzem magam. Aztán már csak mosolygok utánuk, mert gondolataim tovább visznek: a fontoskodó mindennapi dolgok nem érnek többet, mint egy kedves emlék. Talán, ahogy telik az idő, előbb észreveszem az értékeket és megtanulok ragaszkodni hozzájuk. Talán... csak nehogy közben kapásom legyen!
The best fly fishing clip ever: Fly fishing -Klikk ide!
