Az első szerelem

1999.05.15.

Minden évben egyszer-kétszer sikerült eljutnunk a Tihanyi Horgásztanyára családunkkal, ami számomra a nyár csúcspontját jelentette. Úgy készült ide a család apraja-nagyja, hogy a szomszédok azt hitték, elköltözünk! Nem véletlenül, mert az autó rogyásig telve felszerelésekkel, és az utánfutó is látott már jobb napokat. A felszerelés nagy része talán felesleges, de ahogy Apu szokta mondani: "Soha nem lehet tudni, mire lesz szükség".

Végre! Nyugalom van. Csak a csillagok látnak minket, hiszen egy kilométeres körzetben senki. Gyönyörű az első éjszakánk. Ilyenkor rendszerint az öregek a tanyán jókat esznek, közben kóstolgatják egymás borát. Persze a stégig hallom nevetésüket a horgászkalandok mesélése közepette. Én reggelig nyomom a padot a balatoni keszegek társaságában. Ez a kis csapat most bővült egy kedves barátommal, akivel azóta már hosszú horgásztörténelmünk van. Mesélek neki a tavalyi halakról, a táj varázsáról és a titkolt helyekről, módszerekről. Csak azon veszem észre magam, pirkad. Társam már, - ahogy ő mondaná - spórol a nézéssel. Mégis arra kérem, maradjon, mert most következnek az igazi csodák: Balinok fröcskölnek, puffognak a víz színén a szétrebbenő snecik között. Barátom ámulása közben először csak hebeg-habog, végül felteszi a kérdést, amire már vártam:  
- Megfoghatjuk őket?
- Hát...én is keveset tudok róluk. Viszont ha várunk még egy kicsit, megláthatjuk hogy is megy ez.
Pár perc múlva megjelenik a tanya gondnoka, az arcán hajnali fáradság jele nem látható. Hogyisne, hiszen a napok óta etetett pontyok már várják, a nádasban. Kicsit megmosolyog minket, éjszakai horgászokat, hiszen szerinte az éjszaka egy dologra való: alvásra... na meg talán még egyre. Nem pakol sok horgászbotot a csónakba, egy, kettő, három meg egy vödör- ki tudja, mit rejt- és a merítőháló. Amit furcsáll Péter: egyetlen evezővel érkezik. Beszállás előtt még odabiccent nekünk és nem jön a szokásos kérdés az éjszakai fogásról, mert siet a pontyokhoz. Viszont egyet tudok, akárhogy is siet, útközben mindig előveszi pergető felszerelését, és csorgás közben meg-megáll. Most is így történik. A csónak elejében állva evez - egyik oldal, másik oldal - csak ő tudja ilyen méltósággal meglovagolni ezt a vizet. Öreg pecás, teljesen magáénak érezheti ezen részét a mi tengerünknek. Mikor bemutatták nekem Jóska bátyámat, azt mondtam, olyan, mint egy hajós kapitány a régi kalózregényekből: ősz haj, ősz szakáll, égszínkék szemek, tiszteletre méltó termet. Mint később megtudtam, tengerész is volt ő többek között. A kishúgom csak nyári télapónak hívja. 
Szóval vissza az eseményekhez, ugyanis Jóska bá' leteszi végre lapátját. Oldalba bököm Pétert: -Kezdődik! Figyelj, rögzíts! - Kézbe veszi pálcáját, feje fölé emeli dobásra készen és vár... 
Messziről is látjuk, ahogy egyfelé néz a vízen. Péter halkan szól: - Te, ez most vadászat vagy horgászat? - kis mosoly és figyelünk tovább. Hirtelen lendít és... megvan! Egy szempillantás volt az egész. Szépen görbül a bot az öreg kezében, lehajol és kiemel egy hármas forma balint. Felénk néz, és hangosan kiált: - Kötöd? - én integetek neki, hogy nem kell. Közben persze kérdezgetjük egymást Péterrel: - Láttad, láttad ezt?
Nem viszi konyhára a balint, mert úgy tartja, hogy az csak a halászlébe való a sok szálkája miatt. Így visszaereszti. Csak az élmény, küzdelem számít. Düledezünk még egy kicsit a gyönyörtől és az örömtől, hogy milyen "egyszerű" dolgunk lesz. Aztán jöhet az alvás. Álmainkat őnök hada kíséri. Délután édes az ébredés, reménnyel teli. Azért a biztonság kedvéért felkutatjuk gondnokunkat a tanyán. Félénken felteszünk egy-két neki talán butának tűnő kérdést. Félénken, mert nem szabad a tapasztalt horgászt nyaggatni, hiszen megmakacsolhatja magát és csak kitérő válaszokat ad. Jóska bá' sem túlzottan barátkozó típusú, minket viszont valamiért kedvel, így hát segít nekünk. Kivisz minket a stégbejáróra, nyugat felé, a nádas irányába mutat:
- Arra van a balin. Fogjátok meg!
- Mivel Józska bá'???
- Vassal, fával? Kicsi legyen és fényes, s várjátok meg míg a nap lejjebb ér. Úgy egy óra múlva induljatok, akkor kezdenek.
Több se kellett, kértünk csónakot, mentőmellényt, elsősegély dobozt, mindent, ami kell a vízre. Horgászláda kinyit, lássuk, van-e megfelelő szerszámom. Egy pici ezüstszínű támolygó - ez jó lesz - meg egy merülő sneciutánzatú wobbler. Csónakba be, irány a terep. Elmondhatatlan izgalom lesz rajtunk úrrá. Azon a helyen csorgunk, ahol hajnalban az öreg akasztott. Péter felemeli a botot, lőállásba helyezkedik, én várok.
- Mit nézel? - kérdezem tőle, mert mereven figyeli a vizet.
- Azt nem tudom, de valaminek történnie kell.
De semmi. Horgásztársam leteszi a pálcát. Azon tanakodunk, Jóska bá' mit figyelt reggel a vízen. Tán látja a halakat a víz alatt? Hirtelen, közel hozzánk rabol egy balin. Aztán még egyszer és még egyszer. Aha, az első fröccsenésre vár, mert tudja, hogy követi a többi? Elkezdünk dobálni... de nem koppan, nem akad. Eltelik így egy fél óra, a nap lassan alábukik, kevés időnk van. Mi lehet a hiba? Itt ugrálnak, mégsem kell nekik a műcsalink.
-Hát én agyoncsapok egyet - mondja Péter és egy csobbanásba úgy beledob, mintha ágyúból lőtték volna ki a támolygóját. Zsinórja megfeszül és elkezd süvíteni ki a nádasból, a nyílt vízre. Elkapta! Ami most barátom arcára kiült, az leírhatatlan. Igazából egyikünk sem tud, illetve mer, megszólalni. Még mindig fékezhetetlenül száguld és elsuhan csónakunk mellett a hátunk mögé és tovább megkerülve minket. Először barátom nem érti, mit is művel vele ez a kis torpedó, majd felismerve a helyzetet megforgatja feje fölött a botját, ami igen mulatságos látvány, nézve kétségbeesett mozdulatait. Én a merítőért kapkodok, holott még teljesen felesleges. Közben, már Péter, nyeri vissza zsinórja nagy részét. Megadja magát, merítek és megvan!
Rázzuk az öklünket, mintha milliókat nyertünk volna. Ott pihen a csónak aljában egy legalább egy kilós balin, bár mi sokkal nagyobbnak látjuk. Társam mosolyog, azt mondja, úgy érzi, hogy az adrenalin már folyik ki a fülén. Balinnak puszi, vissza a helyére.
Gyorsan elkezdjük feldolgozni az eseményeket és elemezni: - Hogy is volt? Balin rabol, támolygó rá, balin rá. - De miért? Barátom megvilágosodik:
- Figyelj, az van, hogy valószínüleg úgy rabol, mint egy-két harcsafaj: odavág a snecinek és a behulló, vagy kábult kishalat kapja el, hiszen tudod, nincs foga, ezért pontosnak kell lennie. (Azóta rájöttünk, sajnos nem így van.)
- Lehet. Azért próbáljuk meg, hátha van benne valami.
Kézben, fej fölött a bot és várjuk a szélhajtók rebbenését. Ez már tényleg vadászat! Arrébb ugrálnak, nincsenek dobótávolságban. Mit csinálnak? Vonulnak, mint a libák? Egyre messzebb mennek. Hát, mit tehetünk, gyerünk utánuk. Kicsit eléjük vágunk. Van, amikor hármat-négyet is odavág a kishalaknak, egy ilyenbe sikerül beledobnom a merülőt, amikor én is elkapok egyet. Ő is olyan, mint az előző, őrület, ahogy szalad. Most érzem csak igazán, társam miről is beszélt. Már a bal kezemben a merítőháló, valamiért szeretem ezt a műveletet magam csinálni - ha tehetem - , talán az a fene nagy horgászhiúság?! Nem tudom. Miközben ezen tanakodom, halam elkészül erejével és a háló fölé tudom vezetni. Már az enyém, igazán az enyém! Valamivel jobb hal, mint az elődje, ő is megy vissza. 
Hihetetlen izgalmas csaták ezek, ezért amíg lehet, kiélvezzük. Sietve dobálunk még egy párat, de már hűlt helyük. Elmentek a nappal.
Evezünk kifelé, közben némán mosolygunk: hát ez gyönyörű volt. Legközelebb is jövünk!
Azt hiszem, akkor megpecsételődött további sorsunk. Péter már szinte csak pergetve horgászik. Bújjuk a horgászkönyveket, magazinokat és némi tudást próbálunk magunkba szívni, s bárhol is járunk a Balaton körül - vagy akár más vidéken - a pergető felszerelés semmiképpen nem maradhat el.
Azóta fogtunk már szebbnél szebb balinokat, de az elsőt soha nem feledjük.
Ismerős érzés...