Vihar után

2008.06.05.

Úgy tartják, hogy viharban lehet a legjobb halakat fogni. Ez nem igaz! Azzal még egyetértek, hogy a légnyomásváltozás miatt a halak érdeklődése és étvágya… na, de bele se menjünk! Mert, hogy ki az a marha, aki kiáll a villámlásba, mennydörgésbe egy szénszálas bottal hadonászni, hátha levezethet egy kis feszültséget!? Előtte se nagyon illik, mert a balatoni Vihar - így nagybetűvel, nem véletlenül - olyan gyorsan jön, hogy a melletted ülő megszólal: - Lehet, hogy esni fog? - már nem érdemes felnézned, mert addigra lecsapott. Szóval aki ilyen körülmények között bevállalja, hogy pecál, azt még a Fekete Erdő Klinikán se tudnák rendbe hozni, annyira beteg! Utána... utána már érdemesebb...

Reggel mikor kinéztem, egyértelmű volt hogy készül valami. Az állatok félbolond módon viselkedtek. Az én fejem is zúgott, mintha kétes kilétű pálinkát ittam volna tegnap este, aztán még dobtam volna rá két sört, háromszor! Nem ez történt. Inkább az időjárás lehet… valami jön! A vén rókák ilyenkor már tudják mekkora szele lesz és honnan érkezik az "égi áldás''. Én még csak azt sejtettem, hogy jobb lesz mindent biztonságba helyezni, de gyorsan! Június eleje van és az idén még nem volt igazi Vihar. Úgy négy óra kellett még és Keszthely felől kirajzolódni látszottak a koromfekete torony felhők, amik jeget sejttettek. Ekkor nálunk állt a levegő és már fülledt volt minden, tele elektromossággal. Aztán egy pillanatra megállt a vidék. Még a lélegzetét is visszatartotta...


Szél fütyül halkan a távolból, majd égtelen haragra gerjedve, ordítva ront ránk! Minden ami él, próbál menekülni, menedéket keresni! A nyári-konyhából figyeljük az égi háborút. A Balaton vizét egyszerűen csak a magasba emeli és viszi magával, amerre dolga tartja. A jég és az eső felváltva üti-vágja a tanyát, és az egyéb ingóságainkat. Víz áradat hömpölyög le a hegyoldalon és a pincén keresztül valahogy utat talál magának a konyhába! Hiába söpörjük szorgalmasan, lassan már bokáig ér. Harminc nehéz, félelmetes perc. Aztán... csend van megint. Csak az orrát dugja ki az élet ebben a sivár, síron túli hangulatban. Az állatok hangját keresem, vajon megvan mindenki? Nem esett baja a vizicsibének? Jól vannak a szürke gémek? És a fiaik... időben elbújtak? A kacsa asszonyság hápogása az első hang, amit meghallok. Az idei tojásokból kikelt kacsafik, már éppen akkorák, hogy szófogadatlanok lehessenek, - állandóan elkóvályognak - de most ők is kétségbeesve keresik a hang forrását. Valahonnan a mocsár felől érkeznek tipegve és megtalálják anyjukat, aki még mindig mondja és még akkor sem hagyja annyiban, amikor már mindenki ott van körülötte. Most kivételesen nem szidást kapnak, inkább a féltésről tart kiselőadást a mama. Mi is felmérjük a károkat. Elrendezünk mindent amit lehet, aztán egymásra nézünk majd a megtépázott tanyára. Nagy levegő... 
- Mi legyen? Bedobjunk? - hangzik el, egyikünktől.
- Egen. - nem emlékszem mi volt éppen a kezünkben, de feladva elhajítjuk és a pecabotokat kezdjük vizsgálni, hogy épségben megúszták-e a jeget? Bár fedett helyen voltak, mégis aggódva mustrálom őket.
Még nézhetnénk egy ideig a romokat sopánkodva meg idegeskedve, hogy mégis hogyan hozzuk rendbe, de most tenni sokat nem lehet érte. Így okosabbnak tűnt, ha megnyugszunk és kitisztult fejjel állunk neki a renoválásnak. Ezen a vert tanyán most nem sokat segít a sajnálkozás, a tett pedig megvár, míg kiderül, eszik-e a pikkelyes a nagy ijedelem után. Mintha olvastam volna már valamit erről a Vihar utáni hatalmas étvágyról a Magyar - tengeren. Hát most kideríthetjük a legendát, hiszen minden adott hozzá.

Két gerincesebb botot veszek kézbe, hogy dobásnál elbírják a nagyobb lapos súlyokat, amit a vihar utáni sodrás miatt, most abszolút jogosnak érzek felrakni. Lapos kell legyen, mert így nem görgeti a sodrás a fenéken! Ezzel ellentétben a damil maradhat átlagos. Minél vastagabb, annál jobban belekap a víz, ilyen egyszerű. A nagyobb hal sejtése, most talán indokolttá tenné egy nagyobb tű használatát, ami ha Aput kérdezem, neki nem is gond. Én megmaradok a kisebb, de kapósabb horgomnál. Ez örök vitáink egyike, soha nem fogunk a végére érni! Ő azt mondja: „Kis horog - kis hal, nagy horog - nagy hal!” Szerintem viszont így helyes: „ Kis horog - sok szép hal (kis sérülés), nagy horog - kevés hal (nagy sérülés)!” Még az is lehet, hogy a nagy tűvel fogunk egy-két igazán óriásit. Persze, ha nagyon esznek és nem fordul le fárasztásnál, mert nagy horognak, nagy a szakálla és nagy lyukat üt a hal szájába, (több szakállas poénom nincs) onnan pedig már könnyebben szabadul! Hogy melyik jobb? Mindenki döntse el maga! Illetve még annyit erről, hogy én jobban szeretek egy igazán szép halat úgy visszaereszteni, hogy tudom: alig okoztam neki sérülést. Nem is baj, hogy állandóan ilyen dolgokat vitatunk meg, mert a haszna az, hogy sokfélét kipróbálunk és sokat tapasztalunk közben. Valahogy így kerekedik ügyes horgász az ember fiából! A bátyámmal a mai napig megvitatunk mindent. Ha együtt horgászunk, mindig kétfélét tudunk kipróbálni (természetesen mindenki a saját ötletét teszteli) és mikor kiderül az igazság, rögtön tudunk váltani a helyes módszerre, csalira.

No, de ott tartottam, hogy kiválasztottam a megfelelő felszerelést. Sétálok kifelé a stégen. Egészen különleges érzés ilyenkor a ’háború’ utáni Balatont figyelni. Annyira hihetetlenek a színek. Ilyenkor a nap, - ha már délutánra jár - megfesti a távolodó felhők alját és ezek a narancs sugarak rázuhannak a földre... a föld valamiért képtelen ezeket a fényeket elnyelni és úgy érezni mintha a lét ilyenkor nem e világi lenne. A víz lilás lesz és ezen a lágyan hullámzó színes takarón apró fénybogarak pattognak fel-alá. Az ember ilyenkor nem tesz fel kérdéseket és nem kutatja a válaszokat, nem kíváncsi miért van ez!? Most teljes és egyértelmű körülöttem a világ. Egy darabig csak ülök. Apu bejövetele töri meg bennem a nyugalmat:
- Hejj! Most akkor nem csalizunk?
- De-de persze, siessünk!
A szokásosnál nagyobb golyókat rakok fel a nagy hal reményében, aztán suhintva dobunk. Pár méterrel a cél mellé. Így amíg leér a 3,5m-es vízben a sodrás odaviszi az ólmokat, a régi etetett helyre. Hozzá kell tennem, hogy már két hete nem szórt senki kaját oda. Kegyetlenül feszül a zsinór az ilyen vízben. Mintha egy nagy folyóba dobtunk volna, úgy viszi a sodrás.
- Nem tévedtünk el egy kicsit? Ez nem a Duna? - összenevetünk.
De a nagy lapos súlyok végül megállnak közel a kiszemelt helyhez. Miután beakasztom a zsinórt a kapásjelzőbe, leülök a botom mellé és halk ütemes kattogásra leszek figyelmes: - tak-tak-tak. - mondja az orsóm. Ránézek a dobjára, ami nagyon lassan fordulva adja ezt a hangot. Úgy látszik húznom kell a nyeletőféken, mert ez a ’Folyó’ nem áll meg csak úgy! Hiába, ahonnan egyszer kifújta a szél a vizet, oda vissza is kell hogy menjen. Pár perc után megint hallom a kattogást. Már gondolatban szitkozódni kezdek; hogy a fene egye meg ezt a vizet, hát mikor akar már megállni... mikor a hang egyenletesen gyorsulva szinte sípolásba megy át és a dob füstölve pörög, ahogyan fogy róla a zsinór!- Ez mi??? - persze, mire ezt kimondom, már behúzok egy mélyebbet, hogy a nagy hasú damil határozottan ránduljon a végén.
- Megvan! Jobb lesz! - tájékoztatom Aput az eseményekről.
- A merítőháló kell? - kérdezi izgatottan.
- Messze van az még. - nyugtatom, hasonlóan ideges hangon.
Kifutott még jó pár métert, de aztán meggondolta magát és már jön a stég felé. Valahol fél úton járhat, mikor kísértetiesen hasonló kerregős sípolást hallunk magunk mellől, mint az enyém volt előbb.
Csak azt látom, ahogy besuhint neki! Ő lényegesebben nagyobbakat szokott bevágni, mint én, de most ez abszolút helyénvaló.
- Ez is jó!
- Oké. Csak nyugi! - mondom már remegő hangon.
Ahogy tekerek, csak arra tudok gondolni, hogy milyen szép nap ez a mai. Na meg arra, hogy ki hozza ide a merítőt!? Talán a Kovács Pista??? Ááá, dehogy!
A környéken sehol senki csak mi ketten, na meg ez a két uszonyos jól fejlett borjú a horgokon. Őket ugye meg nem kérhetem meg erre a nemes feladatra, mert még a tóban vannak. De az enyém tudhat valamit, mert megfordul és padló gázzal süvít vissza oda, ahonnan jött. Mivel csak bambán tartanom kell a botot, - mást nem is tehetek - most van időm körbenézni és gyorsan végiggondolni mi legyen? Miután körbenéztem muszáj odaszólnom Apunak:
- Hol a merítő?
Ő is körbepillant.
- Kint! - kapom válaszul.
- Az szép! Tehát úgy saccperkábé száz méterre, halaktól jól elzárt helyen. Úgy kell azt! Nem hagyhatom szó nélkül:- Pff, még jó, hogy ezt nem látja senki… illetve… - és abban a pillanatban meglátom Jóskát a másik stégen. Egy kézzel a botot tartva, a másikkal pedig magam felé integetve kiáltok: - Hozz egy merítőt légy szíves!
Meg vagyunk mentve! Miközben Jóska beér, már sikerül visszahúzni halamat oda, ahol a kirohanás előtt járt. Jóska nevetve és barátian szólít meg:
- Már nézem egy ideje, hogy mit bénáztok itt!
- Köszi! - hiába na, ezek a horgászok tudnak dicsérni, így egymásközt!
Közben Apu hala már itt lubickol a lábunk alatt. Még egy kicsit finomít a féken, hogy a merítés közben nehogy lerúgja magát a kemény botról. Mikor harmadszorra is pipázik, megmerítik.
- Uhh. - hallom jobbról a kimerült megkönnyebbülést.
Gyönyörű nyurgát fogott. Ahhoz képest, hogy ilyen szép nagy nem harcolt sokat. Akkor az enyém milyen lehet? Nem! Bele se merek gondolni, mert akkor jön a balszerencse és elveszítem! Nem! Ne gondolj erre! Meglesz az! Minden halam ami elment, egy ilyen gondolattal kezdődött. Látok más horgászokat, akiknek lefordul a 2-3 kilós hala, amit végül nem is láttak. Annyira görcsösen, gyorsan, csörlőzve húzzák halukat, hogy az csak egyet ránt és vége. - Pumpálni kell drága Uraim, nem csörlőzni! Amikor engedi, húzni csak bottal, majd utánatekerni. - Elmondhatnám nekik, de én addig senkinek nem szólok, amíg nem kér rá! Már ha idegen... a barátaimnak kérés nélkül is megadom az itinert. Szeretnek is ezért! Persze minden hal, ami elmegy, és most idézem a horgásztársakat:“ - Legalább 8 kilón felüli vót!“ - Hát ez már csak így van, ami elmegy az biztos ütötte a „nyóc“ kilót! Igaz a bot még csak nem is hajlott, de biztos úgy van... Kicsit elkalandoztam és talán húsz perc is eltelik a bevágástól számítva. Még kétszer kifut a szabadulás reményében. Fáradtak vagyunk már mindketten, amikor utoljára végre felhúzom a merítéshez és… megvan! Jóska hozott egy mérleget, Apu pedig már újra dobta botját. Hátha jön még egy ebben a zavarodott időben. Miközben kiveszem a horgot a szájából, hallom ahogy leolvassák a mérleget a nyurga felett:
- 7,45kg!
- Gratula!!! Na most gyertek erre is! - mondom már izgatottan.
- 8,50kg!
Szokatlanul erős volt az enyém főleg azért, mert ez bizony egy lusta tükörponty! Apué hihetetlenül szép és hibátlan hal. Fényképezünk és visszaengedjük őket. Boldogan diskurálgatunk, amikor Apu swingere, - ez nem a számára rendelt gogo tácos, hanem a kapásjelzője - fel-le járva jelzi a kapást. Az akasztás után lomhán és félelmetesen nyugodtan indul a tó közepe felé.
- Ajajj! - fejezi ki aggodalmát.
- No, mi az?
- Ez nem áll meg.
- Egyszer csak meg kell állnia!
Tévedtem. Ez a „haltehén“ valóban nem áll meg! Fontolgatjuk, hogy csónakba szállunk. Apu sokkal keményebben fárasztja a halakat, mint én. Igaz, nálam mindenki határozottabb. Annyira be tudok rezelni egy-egy halpánikomban, hogy képes vagyok hímes tojásként bánni velük. Az sem jó persze.
Már megelégelem, mert látom, hogy nem bír vele:
- Kész! Hozom a csónakot! Utána megyünk!
- Nem, nem kell, talán most... - és összeszorított fogakkal erőlködve próbálja megfordítani a tengeralattjárót.
Ebben a pillanatban, - amikor nem kéne - ránt néhány nagyot a hal, amire a merev bot nagyokat bólint, de igazán nem tudja elnyelni a heves rúgásokat és megszűnik elevensége. Elment. Ez már biztos... vesztettünk.
Most nem tudok szólni csak nézünk utána a távolba.Végül mégis megszólalok:- Nagy volt a horog...
- Na, ezt most fejezd be!
- Oké - oké, csak mondom.
- Ne mondd! - azt hiszem azóta nem is mondtam többé, pedig ez már régen volt.
Ha most arra az időkre gondolok szinte fáj. Tudom, hogy megbántottam, igaz akkor viccnek szántam. De hát ki érti a viccet egy ilyen pillanatban? Érteni érti, csak nem szereti ugye, ahogyan a mondás szól.
Most már csak szakáll nélküli horgokkal vagy lenyomott szakállúval horgászunk. Ez persze magában hordozza a halvesztés esélyét, de így helyes. Hiszen van remény a hal számára is, de sérülés alig.

Vacsoráig egyikünk sem szól a másikhoz. Miután megvacsorázunk és iszunk egyet a nagy ijedtségre, azt kérdezem:- Szerinted, hány kilós lehetett?
Hosszú várakozással teli hallgatás után egyszer csak megszólal:
- A kilót sem érte.
- Szerintem se. - és nagyot kortyolunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Vigyázz! Ne sérts meg senkit!