Mintha már találkoztam volna Őnnel...

2008

 Jégveszte után, a tanya vendégei alig várják az első horgászatot. Ám ilyenkor egy nagy feladat még előttünk áll: a stéget újra fel kell építeni. Önmagában sem kis munka ez, ráadásul minden évben van rajta mit javítani, újítani. Kettő és hat méter közötti vas oszlopokkal és embersúlyú bejárókkal kell két összeerősített csónakban kalibrálni. Sokemberes feladat: ketten a partról vagy a már berakott bejáróról segítenek, szintén ketten vannak a csónakban, egy ember pedig megkapja azt a hőn áhított posztot, hogy egy mellcsizmában a február végi vízben fürdőzhessék, miközben irányít mindenkit és tart néhány ”könnyebb” elemet. Hát bizony a jó horgászállásért szenvedni kell!

A mellcsizmás szerepet idén is a bátyám vállalta magára. Jó irányító és óvatos is. Azt ugye nagyon nem kell megbeszélni előre, hogy vigyázzunk, főleg egymás testi épségére. Talán ezért van egy íratlan szabály: ha káromkodást hallasz, állj meg bármit is csinálsz! Az nem sűrűn fordul elő, hogy a bátyámtól jön egy ilyen szépen csengő szó, de valahol a hetedik berakott elem után most mégis felhördül.
-  Jól vagy, nincs baj? – kérdezzük.
-  Nincs, de most lett elegem! Ez a második melles, ami lyukas valahol és már kezdem unni a két fokos vizet benne! Kávészünet!
Kávézás előtt lecseréli az elázott ruhadarabokat szárazra, és arról beszélgetünk, hogy azért rendes dolog az időjárástól, hogy nem nehezíti meg a dolgunkat széllel. Ráadásul a kivasalt vízen már jól látni, hogy esznek a balinok. Kisétálunk azon a hét elemen, amit leraktunk és szinte egyszerre mutatunk egy kis területre a nád közelében:
-  Na, ott láttam egy szépet!
Bátyám kihozza a pergető botját, és hogy biztosan egyre gondolunk e, odadob ahol a rablást látta.
-  Igen. Arra gondoltam. – mondom neki.
Két orsófordulat után nagy fröccsenéssel elmarja egy balin, bátyám csillogó fém csaliját. Vigyázva, de határozottan próbálja kihúzni, mert a nád közeli rablás után, hajlamos beugrani a kagylós torzsásba. Nem bír vele, lehúz pár méternyit és elkap egy kisebb nádcsomót. Hosszabb huzavona után, sikerül rávenni, hogy kitaláljon a labirintusból, de akkor meg a másik nádas felé veszi az irányt!
-  Hát ez igen furmányos jószág! – állapítom meg nevetve.
-  Nem adja magát olcsón, annyi szent!
Miután megjárta a másik nádfalat is, bátyám ügyes parírozásának köszönhetően, sikerül megmerítenem neki ezt a ravasz, majd' kettes fenekeszeget. Éppen visszaengednénk, amikor Pistink kijön és feldobja az ötletet, hogy mi lenne, ha fognánk még egy-két bodrit meg karikát mellé és csapnánk egy sült halvacsorát. Sandán figyelem bátyámat, hogy mit fog válaszolni, mert köztudott, hogy nem tart meg egy halat sem és másokat is erre sarkall, de ha az ő halát akarják megenni, akkor igen haragos lesz! Elkezdi rázni a fejét, amikor is észrevesz egy kis vágást a hal hasa alján, amit az egyik nádtorzsa okozhatott.
-  Így már lehet róla szó, nem szívesen engedem el ezzel a sebbel. – és megkér, hogy hozzak egy halbilincset. Átszúrja vele a balin alsó ajkát és kikötözi a bejáró egyik vaskarikájához.
Elkészül a stég és még sötétedés előtt összefogom az említett keszegeket. Megtisztítom őket, és amikor kész vagyok, kisétálok a stégre és eloldozom a bilincsmadzagot. Még vizes mindkét kezem, mert a keszegnyálkát le kellett mosnom, ezért amikor a balin egy nagyot ránt a víz alatt, a vékony madzag kicsúszik a tenyereim közül. Ez ügyes volt! – morgom magamban, mert ilyen hülyeséget hal ellen még sosem követtem el. Ráadásul hogyan mesélem ezt el a bentieknek? Fapofával elkezdek besétálni és a konyhában odalépek Pistihez, aki éppen a konyhapultnál a beirdalt keszegeket forgatja paprikás lisztbe. A többiek már az asztalnál ülnek, ami elég közel van, ezért szorosan mellé állok – így háttal vagyunk mindenkinek – és elkezdek suttogni:
-  Figyi… eszméletlen hülyeséget csináltam… elment a balin… a bilincsemmel a szájában. Jó lenne, ha ez köztünk maradna…
Hát persze, hogy köztünk maradt, miután harsány röhögésben tört ki! Így töredelmesen bevallottam, hogy mi történt. Miután bátyám is gratulált nekem, közöltem, hogy nem tudok már vacsorázni és imádkoztam, hogy elég legyen nekik a megfogott keszeg mennyiség. Csendben evett mindenki, de néha azért fel-felhangzott egy kis kuncogás innen-onnan, miközben én a cipőmet bámulva ültem. Egy jókora karikakeszeg még maradt is a vacsora végén, amire végül rábeszéltek.
Nyár közepén egy napsütéses reggelen, mikor kiléptem a tanya ajtaján, az egyik szomszéd köszönt és ezzel a monológgal folytatta:
-  Hajnalban pontyoztam és az egyik botomról, egy hirtelen kapás után süvítve szaladt le a zsinór! Amikor bevágtam, nagyon furcsán viselkedett a bot a kezemben. Hol jobbra, hol pedig balra húzott a hal, de hihetetlen sebességgel! Mikor meríteni akartam, nem hittem a szememnek: egy madzagba akadt a horog, s a madzag végén egy balin volt bilincsen! Kikötöttem.
-  Micsoda? Hadd nézzem meg!
Kikísérem a stégre és rögtön felismerem a bilincsemet, rajta pedig bátyám hónapokkal ezelőtti halát. Kicsit soványabb lett, de a hasán lévő seb szépen begyógyult és már csak egy heg árulkodik származásáról. Ha lehet, most még jobban sajnálom szegényt…
-  Engedd el. – kérem elcsukló hangon, mert erősen úgy érzem, hogy ez már kínzás.
-  Dehogy engedem! Nemsokára készül a halászlé, tökéletes lesz bele!
Ezután, felhívom bátyámat és elmesélem neki, hogy megvan a balinja. Többször is hosszan elnémul, aztán fejhangon kérdezget:
–  Mi van? Tessék?
Végül miután elhiszi, megegyezünk benne, hogyha itt lenne, visszaengedné, ha kell erőszakkal!
Dél körül bentről nézem, ahogyan mennek ki érte, mert eljött az ideje, hogy kés alá kerüljön. Szomszédunk, odakiabál nekem, ahogyan kiemeli a már rendesen megzöldült zsinóron logó ragadózó őnt:
-  Mindjárt visszakapod a bilincsedet! – és elkezd befele sétálni vele.
Ekkor a sokat látott őn elképesztő csapkodásba kezd a levegőben, de szomszédunk erősen tartja. A bilincs ütötte lyuk már kitágult a hónapok során, így végül az ajka kettészakad. Visszaesik a Balatonba, majd rögtön el is iszkol.
Egyszerre sírok és nevetek: mégiscsak meglógott ez a kis Houdini! Na, de milyen áron? Bilincsel a szájában szinte nem is tudott vadászni, és vajon így majd tud? Rá jár a rúd szegényre, a marha emberek miatt, az biztos!
Sokszor emlegettük őt késő ősszel is és persze a következő évben, a stég berakása közben: vajon most merre járhat? Abban az évben, május elején sokat jártam a vízre. Azt reméltem a tilalom utáni balinok éhesen várnak. Csak egy kisebb darabbal találkoztam egy hét csónakázás alatt. Nem volt túl jó az idő sem. Szeles volt a legtöbb nap. Aztán egy hajnalon, tükörsima víz várt és már azt sem tartottam fontosnak, hogy csónakba szálljak, hiszen a stégről megdobható távolságban láttam két szép rablást.
Az a nádfal ez, ahol anno a szabaduló művész lakott. Néhány dobás után lecserélem a kis wobbleremet egy nagyobbacska kanálra. Megvan az eredménye, mert egy kliens már az első dobáskor egy jókorát odavág neki. Nem fogom meg, mert kicsit bambán mellé célozhatott. Gyorsan kell dobnom újra, hátha még várja az elveszített zsákmányt… és megint odaver! Most háromszor egymás után, mégsem lesz meg. Ez nem igaz, vak ez a hal!? Na, még egyszer… szinte a nádas tövében loccsan a kanál és próbálnám tekerni gyorsan, hogy le ne akadjon, de ekkor szinte kikapja a kezemből a botot! Megvagy! Vágja a vizet a fonott zsinór a nádfal előtt, ahogyan húzza! Nem hiába hívták a régiek nyílkeszegnek vagy villámkeszegnek. Hihetetlen ereje van, hatalmas lesz! Egyre izgatottabb vagyok, talán ekkorát még nem is láttam! Valahogy talál magának három szál nádat, de azok könnyedén elhajlanak és a fonott is megúszta, hogy az egyik elvágja. Na, most már el kell húznom onnan! Sikerül, méghozzá olyan jól, hogy teljesen kijön a nyílt vízre, de azért ott sem adja meg magát. Még öt-tíz percig harcolunk – ami egy balinnál tetemes idő –, mire oda tudom húzni a stéghez. Miközben megmerítem, megállapítom, hogy fele akkora, mint amilyennek gondoltam az erejéből. Ki akarom venni a kanalat a szájából, de nem hiszem el, amit látok: az alsó ajka kettéáll! Gyorsan keresem a Houdini féle védjegyet a hasa alján és meglátom a már jól ismert heget. Semmi kétség ez itt ő, Sir. Harry! Visszaszedte a súlyát, mióta utoljára láttam és jó egészségben van. Mielőtt visszaengedem, csinálni szeretnék róla egy fotót, különben senki nem fogja ezt elhinni nekem. Elkészül gyorsan egy közös kép rólunk és miközben eleresztem, tudatom vele, hogy nem akarom még egyszer meglátni a környéken!

Azóta nem hallottuk, hogy valaki egy furcsa szájú őnnel találkozott volna, és csak remélni tudom, hogy az öreg Harry, már nem dől be senkinek. Néha még hallok hatalmas fröccsenéseket attól a bizonyos nádfaltól és hirtelen arra rántom a fejem, még a botot is felkapom, aztán elmosolyodok és visszateszem a helyére.